|
"Bejárós" munkahelyen dolgozva hajlamos azt hinni az ember, hogy aki otthon űzi a foglalkozását, annak végtelen szabadság a jussa. Belülről nézve azonban kicsit más a helyzet: a bezártságérzés és a társas kapcsolatok elszürkülése is velejárhat a távmunkával. Férfiolvasónk sajátélményben mesél a tapasztalatairól.
"A történetem egyáltalán nem különleges, igazából nem is történet, csak egy élmény, de ha egyszer ez a sorozat címe is, talán belefér - és részben pont a hétköznapisága miatt is gondoltam arra, hogy megosztom másokkal. A távmunkával kapcsolatos tapasztalataimról szól, és leginkább azért kívánkozik ki belőlem, mert sokszor, sokaktól hallottam olyan véleményt ezzel kapcsolatban, ami nem nagyon van összhangban a valósággal. Legalábbis nem azzal, amit én éltem meg.
Öt évet dolgoztam otthonról, és elég sok mindent kipróbáltam, bár viszonylag szűk keretek között - tollakat és gyerekjátékokat mondjuk nem szereltem össze. Csináltam viszont fordításokat, írtam cikkeket, korrektúráztam, rögzítettem adatokat, javítottam felméréseket, szerkesztettem weboldalt, de nem akarok Havas Henrik babérjaira törni, meg ez tulajdonképpen lényegtelen is a téma szempontjából, úgyhogy inkább rövidre zárom: a számítógép előtt töltöttem az időm nagy részét. Megjegyzem, távmunkásként is álltam be a dolgozó nép soraiba, még az egyetem alatt, úgyhogy "rendes" munkahelyi tapasztalatom nem nagyon volt, leszámítva némi lemezbolti eladóskodást. Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy nem sikerült minden úgy, ahogy azt sokan elképzelik, de szerintem azért ennél alapvetőbb a probléma.
Mert hát hogyan is él ez az egész azoknak a fejében, akik nyolckor-kilenckor blokkolnak, és négy-öt felé kiesik a toll a kezükből, vagy ha nem is, hát legalább fixen szabad hétvégékkel rendelkeznek? "Ó, de jó neked, te mindig magadnak osztod be az idődet, akkor csinálod a dolgodat, amikor akarod", satöbbi, satöbbi, satöbbi. Na persze. Bizonyos fokig mondjuk tényleg így van, ha valami halaszthatatlan dolga akad az embernek, sokszor tudja azt mondani, hogy most elugrok, aztán majd később elintézem a feladataimat - és ez lehet valami halaszthatatlan szórakozási lehetőség is akár. A határidő viszont otthoni munka esetén is határidő, úgyhogy ezzel csak maga alatt vágja a fát az ember - és alatta vágják mások is, mert arra valahogy senki nincs tekintettel, hogy ugyanúgy 168 órát oszt be a távmunkás élmunkás is, mint bárki más. Tekintve pedig, hogy egyetlen ilyen jellegű melóból általában nem él meg az ember, többfelé is teljesíteni kell, a különböző főnökök pedig nincsenek tekintettel az egymás által szabott határidőkre.
Nem is lehetnek persze, ezt az embernek magának kell beosztania. De amikor már a hetedik megbízásra mond igent (márpedig igent mond, gazdasági válságtól függetlenül is, mert ha van mit csinálni, azt ki kell használni - sokszor ugyanis nincs, és az még rosszabb, de erről majd később), elég nehéz ezt kivitelezni. Pláne úgy, hogy közben még a kedves ismerősök, rokonok, hozzátartozók is hajlamosak rálőcsölni az összes apró-cseprő ügyet a csekkfeladástól az ügyintézésig, mert ugye "ő úgyis ráér". Rövid időn belül el lehet így jutni odáig, hogy olyan dolgokat tapasztal meg az ember, mint a péntek éjszakai munka vagy a vasárnap hajnali kelés.
Apropó, kelés. Egy otthon dolgozó embernek szerintem soha nem kezdődik el istenigazából a napja. Csak úgy fölkel, belöki a számítógépet, kibotorkál a konyhába, összeüt valami reggelit, visszarogy a gép elé, elkezd körülnézni a neten, megteszi az előkészületeket a munkához, aztán addig készül, hogy azon kapja magát, már dél van. Néha azt is csak ilyenkor veszi észre, hogy még mindig pizsamában ül, mert ugye sehova nem kell menni, senki nem szól rá, pedig ez elég demoralizáló. El lehet így tolni akár egy egész napot is, ami persze papíron még akár jól is hangozhat, de meg kell jegyezni, hogy ez egyáltalán nem pihenés, mert az előkészített meló ott tornyosul az ember orra előtt, meg az agya hátsó zugában is. Részben persze gyerek voltam még, ennek a számlájára is írható sok minden, de nekem nem kis időbe tellett, mire megtanultam úgy-ahogy uralni a helyzetet, és ehhez sok nevetségesnek tűnő dolgot kellett csinálnom. Egy ideig például reggelente felöltöztem utcai ruhába, hogy érezzem, hogy most valami történik, de volt úgy is, hogy órára lebontott menetrendet írtam magamnak a teendőimről.
Azért különösen cifra ez az egész, mert ugye a távmunkát - legalábbis azt a fajtáját, amit én végeztem, de szerintem nem nagyon van kivétel - teljesítménybérben fizetik. Addig van szabadideje az embernek, amíg szeretné, csak nem kap érte egy kanyit sem, ha nem produkál. Míg egy "rendes" munkahelyen azért még a legpokolibb főnök mellett (alatt) is lehet csalni öt percet, amikor nem csinál az ember semmit, de a bérébe beleszámít az is, addig távmunkában ilyen nincs - én mindig azt éreztem, hogy pazarlom az értékes időt, lopom a napot. Még akkor is, sőt főleg akkor, amikor egyébként nem volt mit csinálnom - erről beszéltem fentebb -, mert akkor meg azon járt az eszem, hogy minden rendes ember munkában van, dolgozik a pénzéért, én meg egy semmirekellő vagyok. Nem egy önbizalomépítő tréning ez, az egyszer biztos.
Na persze ha bejött egy (vagy több) nagyobb munka, akkor meg a ló túloldalán kötöttem ki, mentek a 14-16 órák naponta, se kép, se hang, nemhogy az apró-cseprő teendőket átruházókkal nem foglalkoztam, de magammal se nagyon: gyakran még az étkezések is kimaradtak. A legjellemzőbb történet talán az, amikor egy ilyen maraton után lementem a helyi kifőzdébe ebédelni - szegről-végről törzsvendég voltam, az volt a menzám, ha így tetszik -, és a pénztáros megkérdezte, hogy csak nem elutaztam, olyan rég látott. Mondtam, hogy nem, dolgoztam, mire ő meg visszakérdezett, hogy hol, bányában? Hát amúgy néha tényleg majdnem így éreztem. Nagyon szerettem csinálni, amit csináltam, de az a bezártság azért eléggé be tud tenni az embernek, telefonon érintkezni másokkal vagy msn-ezni nem ugyanaz, mint emberek közé járni. Szerintem sokkal zárkózottabb is lettem azalatt az idő alatt. És ha már itt tartunk, hát azt is hozzá kell tenni, hogy párkapcsolatot sem épp könnyű fenntartani emellett. Nagyban múlik ez persze a másikon is, mert volt aki tudta tolerálni (ebben nagy szerepet játszott, hogy elfogadta, hogy én laptoppal megyek át hozzá, és a gép előtt ülve fogadom), de őt is ki lehetett azért borítani, és volt olyan is, aki egyáltalán nem tudta ezt elfogadni. Maradjunk annyiban: fel tudnék idézni néhány nagyjelenetet, amik hirtelen munkák vagy elcsúszások miatt lemondott randevúk okán lettek megrendezve, és valahol meg is tudom érteni őket. Valahol meg persze nem, de most már úgyis mindegy.
Nem a távmunka ellen akartam beszélni, sőt. Nem mondom azt sem, hogy ha úgy alakulna, ne vállalnám be újra. Van alapja annak is, amit sokan gondolnak róla, mert tényleg számos előnye van. Másrészt egy nyolcórás állás is lehet pokol, ennél akár sokkal pokolibb is. Azt sem vitatom, hogy van, aki sokkal jobban tudja kezelni a helyzetet, de azt is tudom, hogy van, aki még ennyire sem - amennyi otthonról dolgozóval volt szerencsém beszélni, az alapján úgy látom, hogy én a nagy átlaghoz tartozom. De hogy még mindig sok a tévhit ezzel a műfajjal kapcsolatban, arról szentül meg vagyok győződve."
Dolgoztál már távmunkában?
Ha IGEN és van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, vagy a véleményedet ezzel az írással kapcsolatban, írd meg a Női Lapozónak,
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
vagy a Magyar Távmunka Szövetségnek
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Forrás: Női Lapozó - 2009. június 20.
www.noilapozo.hu |
